Böjte Csabával, ferences rendi szerzetessel beszélgettem az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus keretein belül a szeretetről, célokról, komfortzónából való kilépésről és Isten gondviselő szeretetéről. Nagyon hálás a szívem a személyes találkozás és a beszélgetés létrejöttének lehetőségéért.
Hogyan találhatjuk meg a békét Önmagunkban, Istenen keresztül? Mi az, amit ezzel kapcsolatban kapaszkodóként tudna nekünk mondani Csaba Testvér?
Nagyon bölcs gondolat és nem én találtam ki, hogy ezen a Földön minden véges. Egyedül Isten irántunk érzett szeretete végtelen. Úgy gondolom, ha bízunk Istenben és elindulunk az ő nevében, akkor lassan a csodák földjére juthatunk és rájöhetünk arra, hogy ez is és az is lehetséges, annak ellenére, hogy talán erről korábban még mást gondoltunk. Jézus Krisztusnak pont az a nagysága, hogy kivitte az embert a peremre, bíztatta és megmutatta neki, hogy igenis van tovább és hogy több vagy, mint amit magadból kinézel.
Én úgy gondolom, hogy valahol nekünk is hasonló feladatunk van a kisgyermekkel. Bíztatnunk kell őket, hogy meg tudod tanulni azt a szorzótáblát, a betűvetést. Mondjuk többször azt egymásnak, hogy igenis képes vagy rá. Nézzük ki egymásból a jót! A szülőknek teremtő tekintetük van. A gyerekek olyannak látja magát, amilyennek a szülők szeme tükre mutatja őket. Nekünk is meg kellene azt tanulnunk Jézustól, hogy szeretettel és bizalommal nézzünk egymásra. Mert akkor a másik kivirágzik és több lesz.
Mi az, ami a nehéz időszakban, a nehézségekben is segíthet megőrizni magunkban a fényt, reményt és a szeretetet?
Jézus Krisztus mindig bátorít minket, és azt mondja, hogy ne féljetek, hiszen veletek vagyok. Azt gondolom, hogy Jézus szavait hittel kell olvasni. És ha ő azt mondja, hogy nyugodtan bízzak Őbenne, akkor merjek bízni és induljak el. Ha arra bíztat, hogy merjek kérni, akkor merjem megfogalmazni a kéréseimet.
Van egy kedves történetem. Még 1982-ben a teológia előtt, amikor már éreztem magamban a hivatást, de kicsinek, gyöngének éreztem magamat itt voltam egyszer Budapesten. Ellátogattam József Attila bronzszobrához a Duna parton, leültem, és leírtam mindazt, amire én akkor ott vágytam. Leírtam, hogy pap szeretnék lenni és hogy minek szeretném szentelni az életemet. Akkor ott megfogalmaztam azt is, hogy szeretném, hogy majd egyszer legyen egy olyan nagy házam, ahova bárkit, aki bajban van, be tudok fogadni. Végül összehajtogattam az irományomat és csináltam belőle egy papírhajót, amit ráraktam a Dunára és messzire vitt a víz.
Mikor aztán 25 éves volt a Szent Ferenc Alapítvány, és ismét itt voltam Budapesten vagy 400 gyerekkel akkor újra ott álltunk József Attila szobra mellett és elmeséltem ezt a történetet a gyerekeknek, mire az egyik kisgyerek azt kérdezte, hogy „Pap bácsi, és Jézus válaszolt erre a levélre?” Mire egyik társa csak annyit mondott neki: „hát nem látod? Mi vagyunk a válasz a levelére”
Azt gondolom, hogy a Duna jó nagy, fogalmazd meg Te is a legszebb és legbensőbb álmaidat. Mindig azt mondjuk, hogy a legszebb álmunk az az Isten igaz akarata. Akinél, vagy aminél szebbet nem tudsz magadnak álmodni, na az az Isten akarata. Adjunk alkalmat és lehetőséget Istennek arra, hogy kimutathassa irántunk való, gyöngéd, gondoskodó Atyai szeretetét.
Próbáld meg, nincs vesztenivalód. Állj neki, merj belevágni, tervezd meg és Isten segítségét kérve váltsd valóra az álmaidat!
Budapest, 2021.10.21.
Kép forrása: Böjte Csaba