A halálról és a gyászról való beszélgetés még ma is sokszor tabunak számít – legyen szó családon belüli kommunikációról vagy társadalmi párbeszédről. Amikor szembe kell néznünk egy veszteséggel, gyakran ösztönösen menekülnénk a gyásszal járó nyomasztó, bénító érzések elől. Siettetnénk a folyamatot, minél gyorsabban szeretnénk „túl lenni rajta”, gyakran anélkül, hogy valódi időt és teret adnánk a veszteség feldolgozásának.
Sokszor abban bízunk, hogy „majd az idő megoldja”, és a fájdalom egyszer csak magától enyhül. Ez azonban félrevezető gondolat. A gyász feldolgozása aktív belső munka, amit nem lehet megkerülni vagy másra bízni. Ha nem adunk teret az érzéseinknek, a feldolgozatlan gyász akár évekkel később is hatással lehet testi-lelki egészségünkre, viselkedésünkre, sőt, emberi kapcsolatainkra is.
És bár a halál a legnyilvánvalóbb veszteség, fontos felismernünk, hogy sokféle egyéb veszteség is létezik, amelyek ugyanúgy gyászfolyamatot indíthatnak el. Ilyen lehet egy válás, szakítás, a magzat elvesztése, költözés, kisállat veszteség, vagy akár a munkahely elvesztése is. Mindezek a változások szintén mély érzelmi reakciókat válthatnak ki, amelyek feldolgozása időt és figyelmet igényel.
A haláleset, válás vagy bármilyen más kapcsolat megszűnése mindig magába foglalja annak a reménynek, tervnek és álomnak is a megszűnését, amit a jövőre nézve tápláltunk. Ilyenkor természetes, hogy visszatekintünk a múltra, átgondoljuk, mi történt, vagy mi maradt el, amit kimondtunk vagy éppen nem mondtunk ki. Felismerjük azokat a dolgokat, amelyeket szívesen láttunk volna másképp, vagy amiket szeretnénk, hogy a másik fél mondott vagy tett volna, esetleg mi magunk mondtunk vagy tettünk volna másként.