A következő pár soron keresztül szeretnék egy kicsit elidőzni amellett, hogy miként is léphetünk ki életünk áldozat szerepeiből és hogyan is vethetjük le magunkról azt a terhet, amit mások, vagy akár mi magunk aggattunk magunkra az idők alatt? Természetesen ennek „megvalósítására” nincs egy biztosan bevált recept, ezért most az azon saját tapasztalataimat szeretném megosztani, amit az eddigi életem írt. Úgy hiszem, nagyon sok embert érint ez az áldozat vagyok kérdéskör napjainkban, sok ember életét nehezíti meg, függetlenül attól, felismeri-e, hogy áldozatszerepben éli napjait, illetve egyáltalán szembe tud vagy akar ezzel nézni vagy sem. Az áldozaté egy olyan szerep, amelybe belekerülve nehezen tudjuk megtalálni a kivezető utat. Ha sokáig hagyjuk, hogy beleragadjunk, még nehezebbé válik az életünk, és ez a szerep nagyon körülölel, magához szorít és egyben le is húz. Az elmúlt hónapok és évek során teljesen világossá vált előttem az, hogy hiába is várom kívülről és másoktól a segítséget, a változást magamban kell elindítani, és csakis nekem, saját magamnak kell akarni. Hiába szeretné a környezetem, hogy változzon bármi is körülöttem és velem, ha én magam ellenállok minden egyes változásnak és bármilyen olyan lehetőségnek, ami a helyzet esetleges javulásához vezethetne. Hiába is várjuk, hogy majd valaki más megoldja helyettünk a helyzetünket, szembenéz a félelmeinkkel a fájdalmainkkal, vagy majd elhiszi helyettünk, hogy elég jók, elég értékesek vagyunk, ez nem lesz így. Sokan azt is gondolhatjuk, ha már az önismeret útjára lépünk és azon haladunk is előre, akkor majd a dolgok úgyis elkezdenek MAGUKTÓL megoldódni. Hiszen én megteszem azt, hogy elmegyek önismeretre, akkor a többi meg majd úgyis alakul, nemde? Azt is gondolhatjuk, hogy majd maguktól megválaszolást nyernek a nyitott kérdések, és maguktól helyrejönnek rendezetlen kapcsolataink és az addig betöltetlen életünk hirtelen teljessé válik. Ameddig saját magam nem veszem észre és nem veszem jobban kézbe a saját életem dolgainak irányítását, és ameddig nem kezdek el hinni saját magamban, addig az idő egyre csak telik és a kívánt változás szinte biztos, hogy csak várat még magára. Mindig is voltak meghatározó személyek, gondolatok és mondatok az életemben, amelyek nagyon nagy hatással voltak rám. Ilyen erőt adó mondat volt például Pál Feri atya egyik elgondolkodtató mondata is, miszerint mindenki saját maga dönthet arról, hogy miként szeretné leélni az életét egy-egy nehezebb időszak vagy trauma alatt, vagy után: Dönthet úgy, hogy belekerül az áldozat vagyok szerepbe és megragad ebben és így folytatja tovább. Ebbe beleragadva talán egy egész életet is le lehet így élni, és ilyenkor az élet valahogy átfolyik az emberen. De hozhat olyan döntést is, hogy változtat a helyzetén, megpróbál abból felállni, akármennyire is nehéznek és kilátástalannak is tűnik ez az adott pillanatban, és ad egy esélyt önmagának és ezzel együtt a változás lehetőségének is, hogy újra boldog, szabad lehessen, és ne a problémái árnyékában éljen tovább. Esélyt ad magának arra, hogy a sebein keresztül valami jót, valami újat tudjon építeni, amiből töltekezni tud és amiben örömét lelheti. Hiszen egy esetleges nehezebb indulás, vagy veszteség, krízis után is lehet jó a cél és lehet még boldog és tartalmas az élet. Van cél és mindig van lehetőség az újra, a kérdés csak az, hogy szeretnénk-e ezeket a lehetőségeket mi is meglátni és ha ezek bekopogtatnak az ajtónkon, beengedjük-e őket, vagy sem. Változni, változtatni és valami újat felépíteni mindig nehéz, hiszen ott van benne a bizonytalanság és az újtól, szokatlantól és az újbóli csalódástól való félelem is. Viszont ha másnak nem is, de legalább saját magunknak tartozunk annyival, hogy megpróbáljuk. És azzal is, hogy megpróbáljuk azt is elhinni, hogy elég jók, értékesek vagyunk, és tudunk változtatni a helyzeten és nekünk is jogunk van boldogan élni. Nagyon érdekes az az ellentmondás, hogy a nehézségek ajándékok is lehetnek. Persze ezt nem így érezzük a nehéz helyzetekben. Viszont valahol a nehéz helyzetek mégis a legjobb tanítóink. Olyan dolgokra hívhatják fel a figyelmünket, melyek egyfajta értékrendbeli tisztázást is hozhatnak az életünkbe. Segíthetnek meglátni mindazt, ami az életben igazán értékes, múlandó és emberi. Ahogy Edith Eva Eger is fogalmaz egyik könyvében, az ember legnagyobb és legkárosabb börtöne a saját maga tudata. Viszont ami a jó hír, hogy ennek a börtönnek a kulcsa is nálunk van. Ez a kulcs nyithatja ki a változás ajtajait. Ahogy az írónő is írja „bármekkora is a szenvedésünk, bármilyen erősek is a rácsok, lehetőség van kitörni, bármi tart is fogva. Nem könnyű. De annyira megéri.”
Változtass, hogy változhass – avagy kitörés az áldozat vagyok szerepből
